Az öregedés paradoxonjáról…
Ahogy az évek fordulója egyre nagyobb méretű kereket teker, válik egyre inkább láthatóvá mi az a kátyú, mélyedés, amit idő homokjába vésünk. Mit is ér a mi kis életünk? Van-e horizontja, tartalma, üzenete?
Végig az elmúlásban, a való élet illúziójában, vagy valódi tartalmas, végveszély közeli állapotban teltek el éveink?
Egy – az időről szóló pszichológiai kiadványban (Pék Győző: Végtelen történet. Hogyan fogadjuk el az életkorunkat, azt, hogy éveink száma egyre gyarapszik, és hogy életünk ideje véges? A megoldás a rugalmas időstratégiában rejlik. HVG extra, 2017. 2. sz.) olvastam arról az időzavarról, ami öregkorban várhat ránk: hisz látjuk a homokóra pergő szemeit, de azt is látjuk, hogy a semmit tevés és tehetetlenség szabadsága vesz körül bennünket.
Már nincsenek elvárások, nincs extra nyomás. Megengedhetjük magunknak a lazulást. Illetve megengedhetnénk magunknak, ha nem szorítana belül a fontosság, a felelősség, a küldetés tudata. Hiszen a boldogság piramisán az önmagunkon túl mutató élmények jelentik a csúcs közeli minőséget, nem a pillanatnyi öröm, a hedon.
Ehhez azonban felelős párbeszédre van szükség önmagunkkal. Az idő élettörténetünk ’újra-fogalmazásával’, élettapasztalataink számbavételével el tudja veszíteni a megfordíthatatlanság csapdáját, merthogy nem maga sztori, hanem a tanulsága válik fontossá.
A szépséges Endümión nem öregedett meg, de örök álomban élt, kedvese a Hold istennője, Szelené csak ebben a fakó állapotban csodálhatta. Magam inkább lemondanék Szelené szerelméről, Bari Károly szavaival törekedvén „fölfelé a tiszta napra, nagyapámnál magasabbra…”
