Levél az ötven évvel fiatalabb önmagamhoz!

Sz. Pista hívott telefonon, hogy szeptemberben ünnepli az alma materünk – a gimnázium, ahol érettségiztünk – a létesítésének a 150.-ik évfordulóját. Legyünk ott mind többen! – javasolta.

Ez a hívás felidézte bennem, hogy éppen az érettségire készültünk, amikor 100 éves lett a gyönyörű és hatalmas platán fákkal körülölelt ódon kisvárosi műintézet, s mi, tizennyolc évesek csak pislogtunk, minek ez a felhajtás, a meszelés, a takarítás, a rendrakás, mi a fenét keres itt az sok öregúr… 1971-et írtak, dübörgött körülöttünk az emberarcú szocializmus.

Akkoriban én is – mint a serdülők sokasága – versekben akartam világgá kürtölni ébredő eszmélésem maszatos lenyomatait. Hogy hogysem kiszaladt egy alkalmi darab is a tollam alól, s vettem a bátorságot, hogy megmutassam az osztályfőnöknek, aki vette a bátorságot és megmutatta az igazgatónak, aki vette a bátorságot és a nagy eseményt köszöntő stencilezett kiadvány címoldalára szerkesztette az opusomat.

Ezt az alkalmi verset most nem találom sehol sem, így szabad emlékezettel fordulhatok az akkori önmagamhoz. Mit lehet visszavezetni a következő ötven év történéseiből az ebben az időszakban engem ért élményekből? Van-e összefüggés aközött, ami velem akkoriban történt és aközött, amit későbbi életemben megtettem, vagy nem tettem meg?

Szabadság korlátokkal

Az egyik rendező elv az elmúlt évtizedekben az életemben a konfrontáció peremén való táncolás volt. Minden munkahelyemen, minden szakmai műhelyben, ahol megfordultam az volt a jellemző a „viselkedésemre”, hogy folyton feszegettem a határokat. Feszegettem, de saját akaratomból soha nem próbáltam áthágni.

Ma az a feltételezésem: az erre való hajlandóság otthonról jött és 14 éves koromra ezt már, mint kialakult életstratégiát műveltem. A gimnáziumi évek során persze több alkalom is kínálkozott ennek az egyensúlyozó programnak a kipróbálására. A legelőször beúszó emlék az az április elseje, bolondok napja, ami amúgy is a határtalan hülyeségre és a vaskos tréfákra van kitalálva, s amit követően a legközelebb álltam ahhoz, hogy kivágjanak a suliból. Pedig ártatlanabb poént, keveset lehet elképzelni. Annyi történt csak, hogy valahol sikerült egy papi reverendát szereznem s abban jelentem meg az iskolában…

Az akkori „rezsim” jellegéből az következhetett volna, hogy a fennálló rendtől, a szocializmustól idegen tiltott jelkép használata miatt vonnak felelősségre, de a kiugrott pap magyartanár vélte úgy, hogy gúnyt űzök a kétezer éves anyaszentegyházból és ezért nincs helyem a tanulók között. De – emiatt volt fonák a helyzet – ezt ugye nem vállalhatta fel hivatalos indoklásul a fegyelmi ügyben eljáró diri, s megúsztam súlyos megrovás büntetéssel.

Tanultam-e bármit is a helyzetből? Igazából semmit, vagy alig valamit. Csak egy-két év telt el, amikor a hasonló napon a tanítóképző kollégiumának kétszáz lakóját ébresztettük társaimmal hajnali ötkor oly módon, hogy az előző nap reggel hétórától folyó rádióműsor felvételét sugároztuk a szobákba… Nem kell mondanom, hogy itt a közösségi penitencia sokkal erősebben sújtott le, mint a gimnáziumi. (Néhány hétig nem én voltam a legnépszerűbb az otromba hajnali ébresztést elszenvedett diáktársaim körében, s ez elég finom leírása a helyzetnek.)

Korai határkijelölés = viselkedési entrópia

Ennél is súlyosabb árat fizettem azonban azzal másik „tanultsággal”, amit ezekhez és az ezekhez hasonló helyzetekhez kötök. Ezt hívhatom akár viselkedési slendriánságnak, akár önzésnek, amik csak felszínes megnevezései egy nagyon kritikus kommunikációs stratégiának.

Azáltal, hogy a másokkal való együttműködés kezdeti időszakában, a kialakuló különféle közösségekben nyílt, extrovertált akciókkal válaszra késztetem a partnereimet; ezzel olyan tapasztalásokhoz jutok, amelyeket egyébként kognitív módon gyakran fel sem dolgozok, s rezgés szintjén kezelek, de amelyre támaszkodva kényelmes irányítójává válhatok a társalgásnak.

Tanárként, munkahelyi vezetőként, üzleti coachként rutinszerűen éltem ezzel, és a kezdeti ribillió, a kiszámíthatatlan viselkedésem által kiváltott reakciók biztonságosan kijelölték számomra a későbbi együttműködésünk kereteit bárkivel a környezetemből. Legyen ő a diákom, a kollégám vagy az ügyfelem.

Miért érzem utólag, hogy ez egy nagy svindli volt a részemről, olyan játszma, aminek esetenként fel sem tudtam mérni az árát, azt a kárt, amit magamnak okoztam. Mert a kikényszerített „reakció”, az mindig válasz-akció és sohasem a természetes energia megjelenése. Tehát az embereknek a világhoz és hozzám való elsődleges viszonyulását ez nem segítette megismerni. Nem meglepő módon számtalanszor szembesültem bizalmatlansággal, sodortam magamat cserbenhagyásra hajazó szituációk csapdájába.

„Több korlátot magadnak, nagyobb szabadságot a másiknak!”

– üzenetként talán ezt mondanám az akkori magamnak. Légy szemlélődőbb a világban, és türelmesebb mások megismerésében!

Versenyezni vagy együttműködni

Egy frissen összeálló gimnáziumi 1/a osztály az első napokban pontosan azt a képet mutatja, mint egy nagylétszámú maratoni futóverseny tülekedő startmezőnye. Ki-ki a korábbi helyezési értékei alapján keresi magának a legjobb startpozíciót. Mik számítottak „élőpontszám” növelőnek abban a közegben?

Ilyen volt a küldő általános iskola teljesítményének, presztízsének megítélése a gimnáziumi tanárok körében. Az iskolai bikfanyelven csak, mint a tanulók szociokulturális háttere került fel a pontozási táblára annak mérlegelése, hogy milyen alomból valók vagyunk. Hogy hogyan működött, azt nem tudtuk pontosan felmérni mi tizenévesek, de a „versenybírók” a tanárok viselkedéséből leolvasható volt valami érzékenység a szüleink társadalmi státusza iránt.

Lehet, hogy ez utóbbit csak azért tartom befolyásolónak, merthogy én katapulttal érkeztem az osztályba. Engem más városba, más középiskolába vettek fel eredetileg, és csak az indulás pillanatában derült ki, hogy egészségügyi okból nem kezdhettem el az építészettel kapcsolatos karrieremet. Ezért azután komoly utánajárásába került apámnak, hogy szeptember elsején ott lehessek a platánfák alatt az évnyitón én is.

De ugyanígy pozíciószerzőnek számított, ha valakinek voltak „barátai” a felsőbb évfolyamosok között. Ha valaki eligazodott a luxemburgi slágerlistán szereplő számok között és – nem túl nagy pontértékkel – ha voltak az akkori egyenszegénységből és szürkeségből kiemelkedő jobb cuccai…

A formális és informális rangsorokhoz valamit mi, diákok is hozzátehettünk. Ahogy a Forma1-ben, a gimnáziumban is léteznek, léteztek időmérő edzések. Ezeket felmérőknek hívták s az első órák azzal teltek, hogy a tudásátadás vegykonyhájának a szakácsai próbálták felmérni, hogy mivel főzhetnek majd az elkövetkezendő négy évben.

Arra emlékszem, amikor egy-egy tanár a kijavított felmérőkkel megérkezett és felolvasta az eredményeket, igen erős önkép-formáló erővel bírt tudni, hogy a sor melyik végén hangzik el a nevünk. Kevesen tudtak annál élesebb versenypályát kijelölni, mint a matematika tanárunk. Az első mondata, amivel az osztályterembe lépett, ma is fülembe cseng: „Vas Albin vagyok, vegyenek elő papírt, ceruzát, dolgozatot fogunk írni.” – semmi előjáték, semmi smúzolás, bele a közepébe.

A negyvenkét fős osztályban harmincnál több egyes, tucatnyi kettes, egy hármas és történetesen egy ötös született. Micsoda önteltséget okozott, hogy ez utóbbi volt az én dolgozatom. Ehhez képest a tanár úrral való négyéves matematikai témában zajló konzultációim egyik utolsó mondata így hangzott: „Megbuksz, Eszik fiam, megbuksz!”

L. Sanyi volt a másik, aki sikerrel vette az indítási nehézségi erő legyőzését egy – talán osztatlan – kis falusi iskolából érkezett, de kristálytiszta logikával és hallatlan matematikai tehetséggel. Engem viszont a „keresztanyám” a jónevű általános iskola számtantanára azzal készített fel a következő iskolafokozatra, hogy konkrétan bele verte a fejembe a számtant.

Nem egyszer koppant a fejem a padon az ütlegelésétől. Amivel elérte, hogy bemagoljam a tananyagot, de nem tett a matematika rajongójává. Sanyiból meg fizikus lett, aki miközben halandók számára érthetetlen magasságú kommunikációt folytatott Vas Albinnal; arra is tudott figyelni, hogy minden megengedett és más – diákok között – szokásos eszközzel segítsen bennünket elkerülni a bukást.

„Az élvezhető tudás pártján állok!”

– vált hitvallásommá a történet summázata szülőként, képzési szolgáltatások szervezőjeként, s minden olyan helyzetben, amikor lehetőségem volt mások fejlesztéshez hozzájárulnom valamivel.

Érzékektől az érzelmeken át a társas élet játékszabályainak megtanulásáig

Magdival, (akivel ma is – ha tehetjük – egy ágyban hajtjuk álomra a fejünket, mint 16 éves korunk óta a legtöbbször) a gimnázium előtt a strandon találkoztam és teljesen elvarázsolt. Én – az elálló fülű lakli kamasz – szőröstől bőröstől feloldódtam a teljes és hibátlan szépségében, nőiességében, amikor neki támaszkodott a hátamnak a pokrócon.

Micsoda ajándéka volt a sorsnak, hogy szeptember elsején meghúzódva a kerítés mellett ott állt ő is, és kiderült: osztálytársak leszünk. Nem kellett sok idő hozzá, hogy egy párrá váljunk, s az életre való felkészülést tandem ugrásban hajtsuk végre.

Ez a korán jött és mindent maga alá gyűrő szerelem lényegében szabad folyást kapott a gimnáziumi környezetben. Volt ugyan néhány tanár, aki fölháborodott és hangot is adott abbéli véleményének, hogy megengedhetetlen ez a turbékolás az osztályteremben, de fiatal osztályfőnökünk és az a tény, hogy egyikünk eredményei sem romlottak, hamar lelohasztották az ellenünk indított támadásokat.

Ötven plusz év életközösséggel a hátunk mögött valószínű eléggé megalapozott párkapcsolat-értékelésre lennénk jogosultak, ha nem égett volna mélyen belénk (már a gimnáziumi évek alatt), hogy minden nap ki kell érdemelnünk a másik figyelmét, elfogadását. A megharcolt ezer konfliktusunk, összeveszéseink és kibéküléseink egyik fontos útravalójának éppen az számít, hogy a vágyak, az érzékek szintjén meglévő összhang gyakran bizonyult illékony spiritusznak sorsfordító döntések meghozatalához.

Nem kevés időt, energiát fektettünk bele később külön-külön és együtt is, hogy szűkre szabott érzelmi iskolázottságúnkból fakadó hiányainkat megpróbáljuk pótolni. Nem dob fel túlságosan a tudat, hogy ez program – mármint az érzelmi gazdagság állapotának az elérése – még előttünk van, s a társadalmi érintkezés számtalan kódnyelve maradt feltöretlen számomra.

Azért a jó szex közöttünk szólva kihagyhatatlan energiaforrása a boldogságnak. Ennek biztos tudatában terveztük meg Béci barátommal, csoporttársammal a főiskolán az oktatástechnikai gyakorlatunkon, hogy „korszerű audiovizuális eszközökkel támogatott” szexuális felvilágosító programot hozunk létre tinédzserek számára.

Ez annyira bejött, hogy középiskolákban házaltunk vele. Fizettek nekünk, hogy levegyük a biológia tanárok és az osztályfőnökök válláról a felvilágosítás kényes terhét. Micsoda elégtételt hozott, hogy az almamáterünk is fogadott minket, s szembejött velem a gimnáziumi lépcsőházban az eseményt hirdető plakát: „Eszik Sándor, iskolánk volt diákja vetített képes előadást tart ’Ö még csak most 14’ címmel…” Hmmm, két év elég volt, hogy elfelejtsék a keresztnevemet.

Amit azóta is magaménak tudok: ’a boldogság az nem egyfajta jutalom valaminek a végén; a boldogságnak benne kell lennie a tetteinkben, a kapcsolatainkban, azoktól el nem választható módon!’ – lehet, hogy az osztálytársaink így – hogy korán egymásra találtunk – talán egy kicsit kevesebbet kaptak belőlünk, de ha ez tényleg így lett volna, az ismétlődő érettségi találkozóinkon biztosan szóvá tették volna.

A fészek puhaságától a porfészekig

Végülis – utólag visszatekintve – kegyelmi állapot volt az a négy év a gimiben. Hatvannyolcban, amikor kezdtünk, augusztusban a Szabad Európa rádiót hallgattuk anyámmal kettesben: a bátyám éppen katona volt és egy éjjel az apámat is berendelték a hadiegészítő parancsnokságra. Ekkor történt az, hogy bevonultunk Csehszlovákiába, s a gyászos produkciót követően viszonylag lazára vették kötőfékeket.

Ez változott meg a negyedik évre. Egyre jobban érezni lehetett a puha diktatúra rothadását. Mind többször gondoltam arra, hogy jó lenne innen elmenni valahová. Egy nagyobb városba, külföldre, nyugatra.

Magdival meglévő korlátozott jogosítványú (merthogy még nem voltunk nagykorúak) élettársi közösségünk számára nem túl pozitív jövőkép látszott kirajzolódni. Őt az idős szülei nem támogatták a továbbtanulásban, nekem édesapám súlyosbodó betegsége vetett árnyékot a jövőmre.

Mire eljött az érettségi ideje szertefoszlott az őrző, védő fészek puhasága körülöttűnk. Már nem csak a gimnáziumot láttuk, de a várost is a falakon túl. Ami nem nyújtott valami szívderítő látványt!

’Ha a világot nem tudod megváltoztatni, változtasd meg a hozzáállásod a dolgokhoz.!’ – üzenném az akkori önmagamnak. De hallom is, ahogy akkor bekattant és én, aki szinte ki sem tettem a lábamat 18 éves koromig a szülővárosomból, vonatra ültem és meg sem álltam Debrecenig. Hogy utána a világ csavargóiként négy várost, 14 különböző lakást, vagy otthont „teszteljünk életvitelszerű ottlakásra”. Ezt a „vándorprogramot” csak úgy tudtuk teljesíteni, hogy az időközben hat tagúra bővült családunk tagjai számára mindig beláthatóvá kellett tenni, amit az első felkerekedés előtt kaptam tanácsot: ’Azzal, hogy tovább lépsz, nem kell, hogy elveszítsd a barátaidat, sőt újakat szerzel majd!’ – amit aztán mesteri szintre fejlesztettek a gyerekeink, komoly memóriafejlesztő programként nekünk, megtanulni az új osztálytársak, barátok neveit…

Valakivé válni

Mit tekinthetünk „élet-teljesítménynek, sikeres életpályának, nagyívű szakmai karriernek”, erre vonatkozóan rengeteg szubjektív és objektív(nek ható) értékelési módszer létezik. Látszott-e a gimnáziumi évek alatt, hogy majd mire visszük? Apám a három fiából gépészt, katonát, építészt gondolt faragni, és nem csak korai halála volt az oka, hogy tervéből semmi sem lett. Mindhárman más pályákat jártunk be.

Azért arra volt módom, hogy lássam: hogyan szilárdul meg egy elköteleződés serdülő korban, még ha ez – volt olyan – majdnem az életembe került. Zoli korán elhatározta, hogy vadászpilóta lesz, s ez ott, akkor eléggé elérhetetlen célnak tűnt. Nekem egy pillanatig nem voltak kétségeim, ha a fejébe vette, el is fogja érni.

Becsültem azt a fajta tudatosságot, amivel ráfeküdt az oroszra, merthogy akkoriban csak a Szovjetunióban lehetett ilyesfajta képzést kapni. S ezt a célt szolgálta az is, hogy az akkoriban a honvédelmi nevelés előszobájának számító MHSZ keretében üzemeltetett kis vitorlázó repülőtéren már harmadikban megszerezte a vitorlázós jogosítványát és jutalmul elhívhatott minket, az osztálytársait egy próbarepülésre.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy a mező közepén van egy motoros csörlő, aminek végére egy acélsodronyt akasztanak s ehhez kapcsolják a kis, kétszemélyes vitorlázó repülőt. Amikor ismertették, hogy mi vár ránk a repülés során, az is elhangzott, hogy 270 méteres magasság szükséges ahhoz, hogy a gép biztonsággal fenn is maradjon a levegőben.

A bemutató repülések során a vendég ül elöl és az oktató, a képzett pilóta hátul. S ahogy egy életre belém égett az, ahogy Vas Albin nyitott az első matekórán, így őrzi a retinám azt is, amikor ott a réten 90 métert mutatott a magasságmérő és megjelent a föld az orrom előtt…

Zoli később még sok embert próbáló helyzetről mesélt, de ha belekezdett, felemelkedett a fotel a sarokban a szavai hatására. Nem csak ő választott magának hívatás-értékű szakmát, mások is voltak közöttünk, akik küldetéssel élték munkáséveiket, lett légyen az kórházi ápolás, családi vendéglő üzemeltetése, vagy a világ élvonalát jelentő műszaki fejlesztés.

Nekem ilyen – egy tömbből faragott -programot nem sikerült alkotnom. De találtam valamit, ami jól illett a diákkoromban magamévá tett kiegyensúlyozó életstratégiához. Megnevezni azonban csak évekkel később tudtam. A magamnak választott szerep filmes megjelenítést is kapott, bár az „Ékezet” című filmnek nem én voltam a forgatókönyvírója, s nincs is semmilyen személyes kapcsolatom az alkotókkal.

Határterületek vándoraként éltem le az életemet, abban találtam magamnak feladatot és terepet az önmegvalósításra, hogy eltérő töltöttségű pólusok között közvetítsek. Ha nevet kellene adni ennek a viselkedésnek, leginkább a „transzmisszió” szó írná le legpontosabban a dolgokhoz, a világhoz való hozzáállásom természetét: egy valahol már bizonyított értéket, megoldást eljuttatni olyan közegbe, ahol az fejlesztő erővel hathat.

Ez a „közvetítés” nem azonos azzal, amit postás tesz a csomaggal, (hogy eljuttatja A-ból B-be), azzal sem, amit az asztalos tesz a deszkával, amikor ülőbútort farag… Miközben a hozott érték hatását segítem kifejtődni, aközben a fogadó közeg természetében is el kell érni komoly változásokat.

Azt nem tudom és nincs is szándékom megítélni: melyik munkakörömben, milyen megbízatásomban, milyen magamnak kijelölt feladatban sikerült ezt a programot jól vagy kevésbé jól végig vinni. Azt azonban határozottan érzem legbelül, hogy ez az életforma, ez a hozzáállás rengeteg tanulással járt, és folyamatosan felcsavarva tartotta a világra való nyitottság, az érdeklődés potméterét bennem.

’Ha tudod, mi ad értelmet a napodnak, nem lesz nehéz a felkelés!’ – volt a mottóm hajnalonta, amikor a kedvesemtől hazafelé osonva alkalmanként elcsentem egy-egy zacskós tejet az útba eső bolt bejárata előtt letett ládából.

Ma már nem írok verseket, azokat a költeményeket morzsolgatom magamban, amiket akkoriban tanultam, amikor a gimnázium padjait koptattam. Köztük Nagy László sorait:

Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!”

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s